Marionett bábú

Noshat, igen. Itt a nyar, jomagam pedig csaladommal egyutt nyaralni mentem. Ez reszemrol igen ironikus tett, de a kivancsisag es a vagy, hogy tavoli orszagokat is megismerjek, nagyobb volt. Most meg...
Termeszetesen ugy terveztem, hogy jovore inkabb valami nyugalmasabb es elmenyekben gazdagabb nyarat alkotok magamnak, ami azt jelenti, hogy barataimmal megyek el akarcsak egyetlen hetre is a balatonhoz. Igaz, ott nem latnek kulfoldi orszagot, nem elvezhetnem a mas szinu zaszlok arnyekaba megbuvo varosok jellegzetes illatata, de... De tan jokat nevetnek kartyazasok kozepette, a tarsasjatekok es kozos pizzaevesek oly gyorsan porgetnek az ido kereket, hogy az a bizonyos egy het gyorsan elrohanna.

Svedorszag jol hangzik. Termeszetesen az emberek tobbsege nem szamitja bele, hogy az odavezeto ut kicsit sem zokkenomentes. Oh, persze, ez attol fugg, kikkel mesz. Mehetsz harom barattal egy kocsiban ulve, jo zenet hallgatva, meg-meg allva helyeken, erdekes kajakat magunkba tomve es satorozva. De mehetsz harom emberrel egy kocsiban, akik a rokonaid: Egy apukaval, aki tulsagosan szoszmotol, aprolekos, sokmindenen kiakad. Emellett megemlitheto, hogy keptelen rendesen egyedul donteseket hozni, meg azokat sem, amik egyertelmuek. (pelda kedveert ha el kell jutni XY vasoba, es kozben van egy elagazas, nem eleg, ha o nezi, merre kell menni, meg haromszor megkerdi egy masik embertol, hogy biztos arra kell-e mennie.) Zenei stilusa elvault es szelsoseges, amit meg meghallgatna, azt sem elvezettel hallgatja, hanem majdhogynem kussban, igy ez kihuzva. A hatso uleseken csucsulo anyuka es gyermekrol nem nyitnek vitat, hogy mennyire rontuja a hangulatot es huzza fel az embert, ha a kolok bunko es tapir modra viselkedik, a hisztik... khm... Ne terjunk ki ezekre.

Roviden: a masodik napon mar kegyetlen ki voltam, jomagam is ideges voltam, mazlista modra, kepes voltam visszatartani robbano haragomat.

Mar negyedik napja vagyok Svedben, es van egy kis kialakult velemenyem. A Svedek nem okoztak meglepetes, csak kellemes csalodast. Azt hallottam, hogy nyugodtan, nem karomkodnak es igencsak kiegyensulyozott eletet elnek. Es ez igy is van!
Keves tulsulyos embert lattam, izlesuk igencsak hasonlo egymashoz, nem latni oly szelsosegeket, mint metalosok, emosok vagy punkok. Kedvesek, nyitottak es melysegesen megbiznak masokban. (pl.: utszelen hagyjak a biciglit, lecsukas nelkul es sorolhatnam)
A hazak tisztak, rendezettek, nincs szemet az uton, a pazsit szepen nyirt es a viragok nincsenek letepve sem. Az utak simat es katyumentesek, a taj pedig csodalatos. Latni parkokat, es megannyi elkeritett terseg nyujt csodas latvanyt a tavolbol. (fokent erdosegek)

Szemelyes kinzas:
Az szep es jo, hogy Svedorszagban vagyok. Ez idaig oke, orultem is. De lassan az orulet hatarara kerulok. Hianyoznak a barataim. Es erre nincs tokletes, letezo szo! Faj a szivem a hianytol. Hogy megerinthessem barataimat hogy elmehessek veluk biliardozni, vagy csak a parkban dumalni... Ezen kivul a maganelet is kizart ezen a helyen, mivel ket macska tartozkodik a lakasban, s ok nem szeretik a zart ajtokat, raadasul miattuk nem lehet kinyitni rendesen az ablakot. Az egyetlen levegoforras, az a lehalozott erkely, melyre ket ajto nyilik es mindkettot nyitva kell hagyni, hogy este az ember ne fulladjon meg. Ebbol kovetkezik, hogy a szoba ajtajai, melyben en alszom, sosincsenek zarva! Szamomra idegesito es frusztralo az ilyen merteku, hirtelen valtozas, de valahogy csak legyurom.

Nos, egyelore ennyi, majd meg jelentkezem. :]

    Mit kéne mondanom, azt hiszem itt az ideje annak, hogy eláruljam, van egy kishúgom. 5 éves a poronty, de valahogy nem igazán szorult bele semmi tisztelet vagy nevelés. Ez felfogható az óvoda és a bölcsöde káros hatásának, mert nem itthon tanult meg káromkodni, viszont azt sem mondom, hogy nem a drága szüleim cseszték el az egészet.
    Ha valaki azt hinné, túlzok, szerintem gondolkozzanak el ezen: Ha egy 5 éves gyerek azt mondja, hogy "basszus" vagy hogy "bazdmeg" az akkor korrekt? Én nem így látom.
    Természetesen, eddigi élete során úgy megkeserítette az én életemet is, hogy igen elgondolkodom azon, hogy egyáltalán akarok-e saját gyereket. Ha ide fejlődik a világ és a gyerekek is ilyenek, minek vegyek a nyakamba egy olyan élősködőt, mely pár hónapig aranyos és szeretnivaló, utána meg leszarja a fejem és elküld a picsába, mintha neki nem is lenne rám szüksége? Nem szándékozom úgy kikészülni, mint a szüleim, nem akarom idegbajos roncsként végezni egy öregek otthonában. Inkbáb akkor nem lesz gyerekem, és meg van oldva.
    Ami azt illeti: félrenevelés.
    Ismerjük azt a tipust, aki mindent megtilt a gyermekéne, és agyonóvja mindentől, s mikor a gyermek elég nagy lesz, mondjuk kamaszodó iskolás, titokban a tiltott dolgokat úgyis kipróbálja. Jómagam is gyerek vagyok végy jóformán, tudom mik mennek az iskolába. Sok szülőnek téveszméi vannak a saját gyerekéről, hogy ő így meg ő úgy, nem tenne ilyet. De ezek a szülők esnek pofára a legjobban. Komolyan azt hiszik, hogy ismerik a saját gyereküket? Ez nevetséges. Abban a gyermekben, aki mindentől el volt tiltva és óvva volt, a kíváncsiság túlteng, így hajlamos a "barátai" felé elhajol és kipróbál dolgokat, mondván, anyám úgysem tudja meg, ha nem előtte teszem.
    Van, akinek mindent megengednek, adnak neki halom pénzt, csak legyen el. Ez a szeretethiányos gyerek, akire vagy fosnak, vagy azt hiszik, hogy a gyerek a pénztől boldog lesz. Természetesen nem tagadom, ha a gyerek fagyit vesz, az boldoggá teszi. De ezáltal a gyerek csal elszokik a szüleitől, és egy baráti társaságot választ úgymond családként. Ezekből könnyen lehet bűnöző vagy lógós gyermek, mert a szülei hiába mondnak neki bármit, nem fog hallgatni rájuk. Miért tenné?
   Az utolsó az az, akit nagyon szeretnek, vagy a szülők nagyon gyengék. Akinek kinyalják a seggét, pedig nem érdemli meg. Az én húgom ebbe a kategóriába tartozik. A szüleim nem próbálják meg megnevelni, legalábbis egy csipetnyi próbálkozás sem látszik rajtuk. A húgom egy hisztis szarkupac, akinek mindenek megvan, és ha valami nem úgy van, ahogyan azt ő szeretné, hisztit csinál, vergődik, rángatózik és ezt senki nem bírja a családban. De ahelyett hogy megtanítanák neki hogy hisztivelcnem ér el semmit, inkbáb engednek és találnak valami utat arra, hogy az legyen, amit ő akar. Ez megoldás? Nékik igen. És csodálkoznak, hogy nem szeretek itton lenni. Én rühellem a húgom emiatt, mert az ő nevelésük rajtam csattan. A gyerekkel nem lehet kommunikálni, mert leanyáz, elküld a fenébe, csapkod és parancsolgat, a hisztijéről nem is beszélek! Én aránylag szigorú vagyok, egy nyaklevest lekeverek neki és onnantól nem érdekel, menjen a szobájába, majd ha normálisan tud velem beszélni, megtárgyalhatjuk az ügyet. Velem nem fog egy pelenkába pisilő szar kiabálni mert ez már úlmegy a soknál! A szüleim valahogy nem átnak a faltól, csak azt az eredményt veszik észre, amit mnidig is: hogy nem akarok a húgommal lenni.

    Végül is nem várhatom el tőlük, hogy megértsék, elvégre nem ők vannak az én helyemben, akik szívnak mások döntései miatt. Én anno, mikor a húgi még csak megfogant, kijelentettem. Lehet, nem vettek eléggé komolyan, mert ugyan, még kicsi vagyok?! Azt mnodtam, hogyha megszületik, nekem semmi közöm ne legyen hozzá! Hogy ne keljen babusgatni meg ne keljen rá felülvigyáznom, mert rühellem a gyerekeket. Egyszerűen nem tudok velük bánni, sőt, nem is akarok. Van elég gondom, minthogy megtanuljam, miként kell szülőnek lenni.
    Sajnos ők csak azt veszik észre, hogy "miért nem veszem ki a részem a családi ügyekből", miközben egyáltalán nem erről van szó. Nekem tettek egy ígéretet, amit azóta képtelen betartani. Nincs nagy bűntudatom, ha nem vállalom el, mert ha elvállalom, én nevelek is, abba meg ne szóljanak bele, mert én, mint külső szemlélő igenis jól látom, hogy elcseszik. Tehát ha rám akarják bízni, akkor tegyék, de ne papoljanak, hogy nem nyalom ki a drága picur seggét. Hm... Ez van.
    Lehet, hogy nyers vagyok, esetleg durva, de vannak elveim és álláspontom, véleményem mindenről. Más cókmókját nem viselem el, vagy ha már nem tud msát, és rám hagyja, akkor az a cókmók úgy ugrál, ahogyan én fütyülök és nem fordítva. Nehogy a nyúl vigye már a puskát...

Hát igen. Nagy kérdés, kis embertől. [főleg mivel nagyjából 165 cm körül vagyok max.]

    A kérdés igazából arra vonatkozik, hogy hagyatkozhatunk-e mások véleményére, javaslatára, meglátására, vagy mindenképp hallgassunk a belső hangra, mely irányít minket? Melyik a megbízhatóbb?
    Itt a példa, csak hogy megértse a nép.
    Van egy Mr.D nevezetű egyénünk, már jóval leljebb bemutattam. Úgy éreztem eleinte, hogy ugyan kedvel, hiszen aranyos, jófej és segítőkész vagyok, sokmindenről tudunk dumálni, de nem vagyok eléggé olyan, amilyen lányra ő vágyik, így az idő múltával, hogy leplezzem vonzalmam, egyfajta képzeletbeli alalkot találtam ki, akiről mesélhettem neki és odalehettem érte.
   Nahmostmár, a közelebbi ismerőseim viszont azt mondják, hogy Mr.D-nek szimpatikus vagyok. Úgy. Én ebben kételkedem, hisz mi más lenne a feladatom ebben a redvás világban, minthogy kételkedjek? Itt viszont felmerül a kérdés, hogy ezt miért nem mutatja ki? Ő is olyan hülye, mint Én, hogy elrejti? De miért?
   Erre ott van a válasz bennem: mert én folyamatosan másról áradoztam, én idióta.
   Oké, de ha még hiszünk is másoknak, és tényleg bejövök Mr.D-nek úgy, akkor hogyan oldhatja meg az ember, hogy jelezzen feléje: "Öregem, egy kibaszott nagy nyíl van a fejem felett és neonfénnyel kivilágított táblára van írva, hogy imádlak?!" DE közben ne keltsen túl nagy feltűnést, s ne keljen megnyílnia a másik felé, mely által sebezhetővé válna. Hm? Erre varrjatok gombot!

   Én meg addig még örlődök a két vélemény között, elvégre, itt a nyár és van időm. Meg persze energiám...

     Vannak bolond gondolataim, vad, hirtelen tetteim és vannak összeférhetetlen érzéseim. Én magam vagyok az ellentét, hisz az eszemre hallgatok, de a szívemmel látok. Igen nehéz összeegyeztetni a két dolgot, és mindig megjártam. Az eszemre hallgatok. Életemben egyszer hallgattam a szívemre, és abból egy csodálatos évem lett, de vége vetettem annak is, mert az eszem azt mondta.
     Lehet, hogy rossz döntés, de ha a szíemre hallgatnék, egy káosz lenne az életem. Én előbb gondolkodom, akár órákat, napokat vagy heteket, és utána cselekszem. Az én tetteimnek súlya van, és a nagy döntéseket nehezen hozom meg. Ezt a volt barátom tudja a legjobban.

     Nem hiszem, hogy sokan szenvednének abban a belső kórban, ami engem marcangol. Természetesen sokak elbírják ezt az érzést és ezt a fajta célkitűzést, de... Még nem találkoztam olyan emberrel, akin úgy jött volna ki, mint rajtam.
     Tökéletesnek lenni, vagy legalábbis elérni azt a kifejezést, hogy elég jó.
     Én nem akarok külsőleg megfelelni senkinek, csak magamnak, nem fogom plasztikáztatni magam sem pedig festeni a hajam, mert én így vagyok Én, és ha valakinek ez nem tetszik, arrébb állhat. De belsőleg... Az teljesen más tészta.

     Valaki érezte már azt valaha, hogy meg akar felelni a másiknak? Hogy mindent megtesz, csak hogy a másiknak jó legyen? Minden lépését követi, a legapróbb kívánságát is teljesíti, legyőzi a félelmeit, elnézi a hibáit és sokszor olyat tesz, amitől undorodik vagy esetleg saját magát boldogtalanná teszi? És mindezt egy árva mosolyért? Egy szerencsétlen, szívből jövő mosolyért??
    És mikor rájön, hogy mindent megtesz, de az nem elég? Hogy ő maga jó lenne, de mégsem az? Meg akar változni, de nem sikerül? Mikor fél éven keresztül gyúrja magát, hogy jobb legyen és még úgy sem elég jó?
    Az a helyzet, mikor te magad vagy más boldogságának és bánatának forrása egyszerre, mekkora örlődés? Nem tudni, melyik út is a jobb a másiknak? Mikor kalitka a tested, és menekülnél magadtól de nem megy? Pedig dörömbölsz tested erős falán, könnyekkel áztatod lelked sebeit és képtelen vagy megszabadulni földi valódtól, mely másnak... annak a személynek, kit szeretsz, bánatot és szenvedést okoz...

     Én ebben a cipőben járok. Nem vagyok elég jó. És ezt jól tudom. Haragszom magamra, marcangolom magam nem csak lelkileg, hanem testileg is, mert a lelki fájdalmat képtelen vagyok elviselni és az őrület határára sodródva csak a testi fájdalom képes elynomn a lelki sorvadást. Egyedül a hitem és a kitartásom, mely örökké velem tart. Az, hogy nem török meg. Mert egy szikra mindig hinni fog ott legbelül, hogy van még olyan ember, akinek így, nyomorultan is elég jó leszek ahhoz, hogy szeressen. Hogy megöleljen, s remegő kezeid szívéhez szorítva nyomjon puha csókot forró homlokodra.
   Álmodik a nyomor... és persze remél... kitartóan remél...

"Milyen nevetségesen beteg bábok vagyunk és milyen kis színpadon táncolunk. Milyen mulatságos, ahogy táncolunk és kefélünk, és senkit nem érdekel, hogy semmik vagyunk. Nem azok vagyunk, amiknek Isten szánt minket." idézet John Doe naplójából / se7en c. film

Vajon van-e jogom ítélkezni mások felett? Van-e fölhatalmazásom arra, hogy kijelentsem: az emberiség megbomlott, fertővel átitatott szaros rongy, mely máladozik és foszlik?

Emberi gondolkodás hasonlatba burkolva: Magas az a létra, s fokai oly ingatagok, mint a csöpségek által épített kockavár, melyet szél ringat. Állunk létránk előtt, s lessünk, mint szüleink biztatnak az első lépésekre, példájuk követésére. Tudatlan, tapasztalatlan fejjel lépünk az első, majd második fokokra, óvatosan, félénken, pedig a föld nincs messze, a fájdalomtól nem kell félni. Haladunk előre egyre magabiztosabban. Egyre többet látunk a világból, ahogyan magasabbra érünk, egyre több mindent ismerünk, látunk és érzünk, végül képesek leszünk döntéseket hozni: Hol kell megállni? Melyik fok számunkra a megfelelő? Melyik az, mely már képtelen elbírni tudásunk, büszkeségünk és életvitelünk, s leszakad alattunk, hogy az egész multat magunkkal sodorjuk? ~ "Túl sokat akar a szarka, de nem bírja a farka" ~ Megrettenünk a másokat ért csalódottság és csúszás láttán, s megállunk. Még ha eszünk azt is mondja, hogy még egy fokot kibírunk, félelmünk nagyobb.
     Azok, kik nem rendelkeznek elég tapasztalattal, s túl korán érzékelik a lecsúszottakat, fölteszik a kérdést: Miért is menjek oly magasra, ha úgyis lecsúszom? Itt biztonságos!
     A mai világban sokan állak meg, mondván, ennyi is elég. Kihal belőlük a tudásvágy, mely gyerekként hajtottak őket, s céltalanul bolyonganak majd, megfertőzve tudatlanságukkal és alulműveltségükkel a fiatalokat, kik még csak tapasztalatot gyűjtenek az életről.
     Kérdem Én, hova jut a világ, ha már az olyan ember is különleges, aki a rendes, magyar nyelvet beszéli? Itt nem az irodalmi nyelvről és szakszavak használatára gondolok, hanem arra, hogy aki nem használja a szlenget, azt már meg sem lehet érteni? Miért tartjuk furcsának, ha valaki nem ismeri a szlenget?
     Válasz: mert nem süllyedt le olyan csökevényes szintre, mint a mai fiatalság, hogy minden harmadik szava káromkodás ~ pl.: geci, bazdmeg, kurvára jó, baszott jó, fasza ~ , esetlegesen nem rövidít ~ pl.: besza-behu ~, de a legjobb akkor is a túlbecézés, amitől képes vagyok a falra mászni. ~ pl.: cukkancs, tancsibácsi, alcsizni, bebaszcsizva

Az idézet nem egyszerűen jó, hanem tökéletes. Az, hogy vallásos fonál van benne, nem tompít mondanivalóján, melyben szinte állati szintre sűllyeszti az embert, de érezhetően az állatokat nem sértené meg azzal, hogy az emberrel egy síkra teszi őket.
Lehet, hogy a tudomány fejlődik. Ezt mondják legalábbis. De nézzünk már magunkra! Hol van már az a régi illem, az a tartás, mely az embert jellemezte? Az a FÉRFI, ki megfontolt, kutató tekintettel, magasra emelet fővel sétált el egy virágos kert mellett karján egy NŐvel, kiben még volt lágyság, puhaság, odaadás és gyöngédség? Hol van már az az idő, mikor a férfiak betolták a nők alatt a széket, s mikor a nők élvezték azt, hogy ők a gyengébb nem, hogy harcolnak kegyeikért?
Az tény, hogy a nők nem voltak mindig egyenjogúak a férfiakkal, de nem is a politikai állás érdekel engem, hanem az egymáshoz való viszonyulás, a gesztusok.
S ma mit látni? Görnyedt hátú, szemébe fésült hajjal bambuló vézna hullák járkálnak az utcán, vagy éppen olyan női nemű egyedek, akiken már képtelenség megmondani, hogy mi eredetileg az övé, és mi mű.

Mindenki más akar lenni, mert képtelen meglátni a szépen önmagában, de kérdem Én: Miért?
Túlságosan egocentrikusak vagyunk, s mindenképp ki akarunk tűnni a tömegből? Ezért festjük a hajunk idétlen színekre, hordunk szinte mindenhol piercinget és viselünk gusztustalan, hozzánk nem illő ruhát? Miért nem képesek az emberek megelégedni csupán az EMBERREL? Vagy az már nem eléggé különleges? Nem azért születtünk olyannak, amilyennek, mert így egyediek vagyunk?
De mi nem, nem elégszünk meg ennyivel. Beállunk a birkatömegbe, fessünk és kiegyenesítjük a hajunkat teljesen egyformán, ugyanazt a kilóruhát hordjuk, mert arra azt mondják 'trendi' és szerencsétlenkedve próbáljuk elrejteni arcunk csodáit sminkkel és egyéb krémekkel.

"Háború közeleg, hallom édes hangját,
Érzem illatát, morajló hatalmát. 

A felhők gyilkos méregként úsznak be a halványkék-lilás égre, s homályos páraleplet hoznak magukkal. Fullaszt a meleg és kiráz az ellentétek találkozása bőrömön. Az utóbbi időben igen sok felüdülést kapott a budapesti föld, de a meleg is meggyúrta az embereket, akár munkahelyről van szó, akár iskoláról.
Jómagam is pihenésre szánnám időmet, mégis, mintha valami kényszerítene belülről, hogy olvassak és tanuljak. Félelmetes módon, így, iskola végén jött meg a tanulhatnékom, és meglepetésemre képes vagyok élvezni azt is, amit utálok. (itt konkrétan kiemelném a történelmet, amit a tanár miatt ásnék a föld alá)
A döbbenet, hogy élvezem, amit idáig nem, kissé homlokon csapott. És ezt akár emberekre is ráhúzhatnám. A minap döbbentem rá, hogy olyan embert kedvelek - talán kicsi jobban, mint kéne -, aki egyáltalán nem úgy néz ki, mint az ideálom, s egyes tulajdonságai is ellentmondanak az általam eddig kiemelt személyek stílusának.
De, ha még el is vetnénk azt, hogy szimpatikus számomra, akkor is...
Biztos mindenki találkozott már azzal a szituációval, amikor tetszik neki egy ellenkező nemű (alias:Mr.D) , de nagyon jól tudja, hogy vagy nem jön be neki, esetleg túlságosan emlékezteti Mr.D-t egy ismerősére, akire nem akar emlékezni, vagy fejezzük ki másképp, el akar felejteni. Sajnos ilyen helyzetekben az ember tudomásul veszi, hogy el van ásva egy másik, szánalmasan ostoba ember ballépése miatt, s miután elsüllyesztettük magunkban a remény utolsó cserepét, barátként fordulunk Mr.D felé.
Már szinte kezdené az ember elfelejteni, hogy valaha gondolt álomférfiként is Mr.D-re, mikor egy hét társalgásmegvonás után elhintődik a mondat: "azért bevallom, hiányoztál".
Ne mondja nekem senki, hogy ilyenkor nem fordul meg az ember fejében, hogy mi van, ha mégiscsak van remény:
 1# Megrázzuk fejünket, és buksinkat ütögetve mormoljuk magunk elé, hogy mennyire idióták vagyunk, hogy megfordult fejünkben a gondolat: TALÁN. Nem! Elintéztük már, hogy nem lehetséges, nemde?
2# Felcsillanó szemmel varázsolunk mosolyt arcunkra, és a rózsaszín köd máris elvonja figyelmünket, hogy édes álomba ringasson.